Ki meri vajon azt állítani, hogy a gyermeknevelés könnyű feladat és hogy az ennek történő mindennapi megfelelés szinte gyerekjáték? Nálunk mindig van valami ami miatt a nevelési kérdések felértékelődnek, eltérnek a szakirodalomtól, nélkülöznek minden törvényszerűséget. Egyszóval a dolgok önmagukat alakítják és nem mi azokat. És ezek persze összefüggenek, determinálják egymást, de rendesen! Allegóriákat keresve nem találok pontosabb meghatározást: házunktáján nem könyököl ki az ablakon az unalom...
November este, a nappalink kályhája ontja a meleget, a kislány és a fiam a szőnyegen. Soma a kisvasútján újabb szárnyvonalakat nyit (mert lehet ezt így is) s ezek bonyolultsága már-már egy nyomtatott áramkörhöz hasonlatos. Lányom nézi becsatolva egy utazószékben, néha a kezébe adott játékkal hadonászik felhívva magára a nagyérdemű tekintetét... Kell is a figyelem, mert az etetési idő elkövetkezett, ki kell vennem "kalodájából". Megbontom tehát a csatokat, amelyek gyengéden ölelték eddig Flórát és apuka egy mozdulattal felkapja a gyermeket, az égbe emeli. És...és...összenevetnénk, de jön a sírás. Mire rájövök, hogy az eddigi jókedv miért változott hirtelen keserves egéritatóvá, már meg is nyugszik. Az ujját bedugdosta a szék két oldalán található mélyedésébe, így mikor a "katapult" működésbe lépett, az ujját felsértette a szék. Persze ez sem jöhetett volna létre, ha ez a tökéletlen szülő figyelt volna rendesen. "Tanulok hibáimból, ezáltal érlelődök". Mérgemben aztán elrohantam egy ragasztószalagért és ollóért, hogy ezeket a lyukakat lefedem. Az ollót nem találva kérdezem legkedvesebb feleségemet, hol leledzik az eszköz. Erre Soma fiam aggódva szegezi nekem a kérdést rémült arccal: "Csak nem akarod az ujját levágni?" Nyeldekeltem, nem akartam hinni a fülemnek, de végtére is azt gondoltam, nem vesztek vele, ha most felnevetek, mert a túlnyomás szét fog vetni. Igy tettem. S így lettem jóvágású apuka is...Azóta szent a béke már a lányommal. Elszámoltam vele tízig az ujjain...:-)
