Gyermekkorom régi szép emléke apámmal az erdők járása. Ilyenkor mindig mesélt s én nagy figyelemmel hallgattam vagy éppen kérdeztem. A növényekről, a fákról, a régi történeteiről, a madarakról (később emberekről, sorsokról, háborúkról: a történelemről). Akkor kötöttem örök és megbonthatatlan barátságot a természettel. Most is érzem az akkori erdő átható illatát, most is hallom az akkori madarakat. A kakukk visszhangzó éneke pedig most köszön vissza és idevonzza az emlékeimet, mióta házunk ablaka az erdőre néz és amelyet alig egy kőhajitásnyi "séta" után becserkészhetek. A kakukk, amely azóta sem változott...vagy mégis?
Csodaszép májusi reggelen Flóra lányommal a kertet jártuk és meséltem neki. A növényekről, a fákról, a madarakról. A kakukk hangja visszhangzott az erdőből, hívó szavára láttam lányomon (lényemen) a kérdést: apa, ez érdekes, mesélj róla! Elmondtam hát a titkot: ez a kakukk, hangját ha hallod, az Erdőt jelent és Fákat. Az Illatot, a hívó szót, a leendő emlékeket. A rügyet s az enyészet avarát. A Csodát: az örök körforgást. Gyermekem - lévén, hogy még nem tud beszélni- a kakukk hangját némi segítséggel, de elsajátította. Megtévesztően jól. Egy szép júniusi hajnalon kakukkszóra ébredtünk feleségemmel. Ez a hajnal a résnyire nyitott ablakunkon át hozta a Hangot, s rögtön párra is lelt: lányom állva köszöntötte a hajnalt kis ágyából, kakukkolva-mosolyogva. Nevettünk. Nagyon. A kicsimnek van még ideje gyakorolni, hiszen a népi mende-monda úgy tartja, hogy június végén hallgatnak el a kakukk madarak...
